Rendszeres olvasók

2018. március 27., kedd

Szakadatlan világ...(Én írtam)

Emférikus arc a fénylő hóban,
Héja a hideg valóság,
Hárfa húrja a jégóriás arcán feszül,
S izgatja orrom a fagyos valóság,
Habcukorként repül orcájára a dér.

Életet keres a jég alatt a víz,
Csak uhu bagoly válaszol szavára,
Jégszemével a fagy húsodba váj,
S arcába mélyeszti hűs karmait
a szakadatlan világ.

Csak egy kék lék az égen,
Azon át lélegzik a hóban az élet,
Repedés, hólyag bicskázik a jégben,
Sípszóval törik meg a fény,
S derengő füst száll alá,
a medve titkos üregéből.

Ragyogás, eldugúlt arcú síkságban,
Fagyosat prüszköl az éjjeli Hold,
S porcukorral hinti be a tájat,
Kristállyá kövűl a barlangi folyam,
Mely buzgón csörgedez a jégben,
S könnyként szivárog a térben.

Hótakaró fedte mocsár,
Jéggömbe fagyott gyermeki kacaj,
Álomfelhők között kísértet a szivárvány,
Megbújik a porzó báránydunnákban,
S az örök szakadatlan világ peremén,
Felfénylik az áldott nap.



2017. június 3., szombat

Édes Napom... (Én írtam)

Édes Napom, fényes Napom,
Miért hoztad rám bús alkonyom?
Elhagytad kék egeimet, 
S nem követnek új hajnalok.

Enyém nem leszel ezer éjre,
Elmentél a messzi délre,
Szemeim fényét ezután, hogy
Vessem rá a sötétlő Égre?

Édes Napom, el ne felejts!
Könnyed nincs, mit el kell rejts,
Szemem színére emlékezz,
Sótól ázott kék nefelejcs.

Magányos egem vízzel öntöz,
Lelkem sírva szól a csöndhöz;
Fényes Napom, miért nem ragyogsz?
Kis árvácskád fényedért gyöngyöz.

Ragyogj Napom, árassz el fénnyel!
Tölts meg az éltető léttel!
De sebeim már gyógyulgatnak,
Bekötözlek, ha majd te vérzel.

Kissé fájt, égetett és tépett,
Asszem kissé be is téptem,
Megrészegített szavad íze,
S alkoholba áztattam vérem.

Édes Napom, ragyoghatsz bátran,
Sugaraid nekem nem ártnak,
Gyökerimet felszáríthatják,
Nem áznak többé könnyes pácban.

Múlik a vihar, kitisztúl az ég,
A felhők elúsznak, áttör a fény,
Lelkem ledobja láncát, szállni kész,
Megkönnyebbült végre, vissza se néz.


Hosszú évek fájdalmát sűrítem egy palackba. Majd eldobom, és hagyom, hogy elsodorja a Duna!
Rettenthetetlen lettem!


2016. június 28., kedd

Hol jársz..? (Én írtam)

Hol vagy kisöcsém?
Te gyönge lélek,
Szellemed itt maradt,
Én csak ettől félek.

Hol szunnyadsz kincsem?
Fejed mire hajtod?
Anyaméhből kivetve,
Kardod, hogy tartod?

Hol kószálsz, te drága?
Mondd, épp merre jársz!
Bújócskázol talán,
S éppen reám vársz?

Hol vagy te álom?
Mit csinálsz éppen?
Tán sárkányt eregetsz,
Az üvöltő szélben?

Hol hallhatom hangod?
Angyali éneked,
Hozzám mit szólnál, s
Mondanál énnekem?

Hol sírsz kedvesem?
Mi riasztott meg?
Feléd nyújtom kezem,
Bátran fogd csak meg!

Hol jársz te áldott?
Miért nem vagy velem?
Te nem létezhettél,
S tán átkozod nevem.

Hol lehetsz gyermek?
Kit eltaszajtottak,
Ki előtt ösvények,
Soha nem nyílottak.

Hol találok rád?
Véremnek vére,
Itt lehetnél velem,
Mondd, mit nem ér-e!

Hol leszünk együtt?
Miképp lehettünk volna,
Lehet még életünk?
Mely összepasszolna?

Hol kóborolsz?
Ideje hazatérned!
Szerető otthonodba,
Tőlem nincs mit félned!

Hová mentél?
Miért kellett menned?
Távol éntőlem,
Egyedül lenned?

Hol ver szíved?
Ó, megszűnt dobolni,
Mely ütemére kezdett,
Sajátom dobogni.

Hol járhatsz most?
Merre lehetsz?
Nem ismerhettél,
S ezért elfeledsz!


"Olyan természetesnek vesszük az életet. Pedig a nekünk jutott lét másnak meg sem adatott."


2016. április 30., szombat

Szuletés...(Én írtam)

Kínban, vérben megszületni,
Bizonytalan cseperedni,
A lelket ütlegelve élni,
Sötétbe bújva, a másnaptól félni.


Megérkezni, csupaszon s egyedül,
De tested elsorvad, elgyengül,
S már születésed előtt leépülsz,
Fénytelen üregben elrévülsz.


Ordít a gyermek, visszavágy a méhbe,
El e világról, életét nem kérte,
Sírdogál szegényke, mozdulni kéne,
Összetörni magam, úgy lenne vége.


Bűnben születtünk, véres fejjel,
Angyali glóriával, átkos anyatejjel,
Hogy magunkba szívjuk a létet,
Magunkhoz kössük az eredő vétket.


Kevésnek lenni, oly gyakori érzet,
Sosem leszünk jók, ez a nagy végzet!
Így minek küzdeni? Élni a mát, 
Magányban kérlelni, mormolni imát.


Hát ne szülj! A világ egy gaz hely,
Ki ide születik, nyugtot nem lel,
Mert elsorvad az élet, mielőtt felsírnál,
Többet bántanak, mint mit kibírnál.


Lelke szól, ha sír a gyermek,
Hallod is, hogy tovarebben,
Kopogtat a testen belül,
Szökni nem tud, így elnehezül.


Kifosztott kincsesládák, ezek vagyunk,
Mi lesz, mit hagyatékul hagyunk?
Önérzetünk, büszke tartásunk tova,
Még utaznánk tovább, de nincs már hova.


Lelkünk után, a test is sorvadni látszik,
Szavainkkal is, csak a szél játszik.
Így sikolyunk elhal, nem hallják,
Az ősi tudást ezáltal, többé nem vallják.

Pihenj meg, szunnyadj még!
Válaszaid meglelted már olyan rég,
S inkább hagyd, hogy elmerülj,
Lassan, mély álomba szenderülj.



"A születés és a halál versenyében az eredmény eldöntetlen, de mindenki vesztes."

2016. április 9., szombat

Érts meg...(Én írtam)

Miért nincs megértés,
Ha hallgat a szó?
Hol marad az érzés,
Ha nekem nem jó.


Életét nem én adtam,
De nem is venném el,
Felé sem haladtam,
Így, ő se keressen fel.


Gyerek nem vagyok,
Így elvárják mosolyom,
Amit viszont nem adok,
Lecsap rám ostorom.


Ördög lettem én,
Az angyalok mögött,
Tűzben égek rég,
Ítéletek között.


Megjátszani nem fogom,
Hisz színlelt a kedvelés,
Így csattanjon a pofon,
Számomra nem kedvtelés.


Hát verj csak! Ütlegelj!
Attól semmi sem változik,
Ezzel tovább löksz, így ügyelj!
Ha szitkokat köp, s átkozik.


Fordulj ellenem, tagadj ki!
Még azt is vállalom,
Nevezz meg, s legyek aki,
Én inkább rád hagyom.


Bánt? Kövezz meg érte!
Kimondom, nem szeretem!
Nem én voltam, ki a világra kérte!
Társaságát nem keresem.


Hát maradj magadnak,
Égi páholyon ülve,
Látom már, kik hol maradnak,
Lábad előtt csücsülve.


De egyszer, a Nap felragyog,
S ha világosan láttok,
Mikor szavatok már felhantol,
Rájöttök hol álltok!


Akkor az óra már estére jár,
Rég szunnyadok én is,
Felkeltésről szó sincs már,
S nincs többé mégis.


Nyílik az ajtó, várod belépek rajta,
Öregségedben csak ő látogat rég,
S a bánat, mely szívedet marja,
Élvezd! Ő kellett, s nem én!


"A kitaszított szenved a magánytól.Aki maga választotta a magányt, néha az is"


2016. március 19., szombat

Siralom...(Én írtam)

Sír a szellő,
Zokog egymaga,
Az ősz jöttével,
Oda szívem tavasza.

Kesereg a szó,
Lelkem elsorvad,
S mire hazatérnél,
Szerelmem elporlad.

Ringat a tenger,
Csapkodó hullámja,
Hervadozó szívem,
Kihűlt hullája.

Kacagó rémület,
Elnyeli az ész szavát,
S a szem hiába keres,
A láng nem leli magát.

Némán kér a gyász,
Virágot sírjára,
De nem lel fülekre,
Tékozló imája.

Meg-megáll a szív,
Megpihen zöreje,
Kitárul elméje,
S bezárul födele.

Reszket a lélegzet,
Elhallgat óhaja
Óvatosan lüktetve,
Megtorpan sóhaja.

Tajtékzik a düh,
Karjába nem zárhat,
Evilágon többé,
Reám nem várhat.


A majdnem halál semmit nem változtat meg!

2016. március 11., péntek

Galád...(Én Írtam)

Bordáim közt reszket a hideg,
Vacogok tőle, ráz az ideg,
Szemem viszket, nem törlöm meg,
Ezért könnyel, le nem mosom.


Harsog az ész, galád szitok,
Mellyel újra csak viszályt szítok,
Én viselem terhét, könnyed súlyát,
Mert más vétkes nem létezik.


Nem hallod szavam, erről én tehetek,
Bár szóltam én, de igaz nem lehetek,
Szívemen seb, minden tetted után,
Lelkemen lyuk, mert nem figyeltél rám.


Itt hagytál magamra, véresen, fázva,
Elhagyástól rémülten, áldásra várva,
De nevess csak, hisz nem te vésztél el,
S mint megmentő, órák után te tűntél fel.


De kacagj csak magadnak, én nem nevetek,
Bizalommal többé, feléd nem lehetek,
Az elsuhanó arcok közt lel rám a család,
Mint tulajdon véremben, hisz nem vagyok galád.


Vacogok, de csak ülök itt, a padon,
S nézem a firkákat a maszatos falon,
Elmélkedek, miért aggasztod fejem,
Megtehetném, s mégis foglalkozok veled.


Pereg az idő, a percek is múlnak,
Egy órája várok, utánam nem nyúlnak,
Várok valamire, bármire mi felém jön,
Egy sóhajra, egy hangra mely tovaköszön.


Hittem szavadnak, s most itt köhögök,
Így hatottak rám a vádló közönyök,
De akaratod előtt behódolok újra,
Hogy ne legyen bú, mely szívedet fúrja.



Vannak sóhajok, melyeket jobb visszafojtani.

2016. január 11., hétfő

Bámulok...(Én írtam)

Csak bámulok a Napba,
Melegét arcomon érzem,
De fényét, nem látom én.

Sistergő pupillám kitágul,
Elréved a messzeségbe,
Eltéved a fény mezején.

Csak bámulok a Holdba,
Hidegét arcomon érzem,
De fényét, nem látom én.

Lelkem magányos farkasa,
Keservesen nyüszít,
Egymaga, a hegy tetején.

Csak bámulok a csillagba,
Sóhaját arcomon érzem,
De fényét, nem látom én,

Egy cigicsikket szívok,
Letüdőzöm mélyen,
Kátrány pihenjen gyökerén.

Csak bámulok a Földbe,
Arcomon semmit nem érzek,
S színét, nem látom én.

Talpam alatt ropog,
A szilánkos szikla,
S fogyni kész a oxigén.

2015. december 20., vasárnap

Tegnap mocska...(Én írtam)

Mocsok, gaz előítéletek,
A tegnap fájdalmától bűzösek,
Melyben ártatlan találtattál bűnösnek.
Csak ránéz, s eldönti ki vagy,
Anélkül, hogy bármit tudna,
Ribanc vagy, kit jól megdugna.

Neved épp ismeri, téged nem,
De címkékkel illet, a galád álnok,
S mikor már késő, csak akkor látod.
Hiszed, komolyan gondolja,
De elvinne egy körre, ennyit akar,
S ha látja nem megy, már nem kapar.

Hát mosd le a tegnap fájdalmát!
Ennél te jobbat érdemelsz!
Olyat, kit tényleg érdekelsz.

Meglátott, elítélt oly könnyen,
Másnap nem dobtam oda magam,
Nem érem meg, már nem akar.
Adtam én okot, hogy így nézzen rám?
Bármilyen indokot, mely igazolja?
Mi érintetlen testem bemocskolja.

Hát mosd le a tegnap mocskát!
Ennél te jobbat érdemelsz!
Olyat, kit tényleg érdekelsz.


Megtaláltad az egyetlen olyan lányt, aki elhitte, hogy más vagy. Gratulálok! Sikerült őt is ráébreszteni a valóságra!


2015. december 9., szerda

Babaarcú város...(Én írtam)

A babaarcú városban,
Töröttek az ablakok,
hogy egymást jobban lássák,
pletykáikkal mélyre ássák.

A babaarcú városban,
Nem dolgozik senki,
Hisz mindent ingyen kapnak,
Érte viszont sértést adnak.

A babaarcú városban,
Mindenki az ágyat nyomja,
Vérfertő ez, Szodoma és Gomora,
Putritelep hol mindenki goromba.

A babaarcú városban,
Nincsenek törvények,
Egy szabály van; más ne legyél,
Légy szép, másról példát vegyél!

A babaarcú városban,
Csak a a szépség a fontos,
Azt mondják legyél a toppon,
De fehér folt látszik a sötét toppon.

A babaarcú városban,
Nincsenek titkok,
Hisz herpesz virít a száján,
Ha a csalfa fél hazudni próbál.

A babaarcú városban,
Egyforma már mindenki, így,
Már nem könnyeznek az utak,
Egyedi emberektől teltek a kutak.

A babaarcú városban,
Csak beteg lények élnek,
Azt vallják, kívül legyél makulátlan,
Ballagj szépen, érzésekkel amputáltan.

A babaarcú városban,
Elpusztul mindenki,
S ez senkit nem érdekel,
Temetetlenül, a napon égnek el.


"A halottról jól vagy sehogy. Róluk nem beszéltek többé..."


Kiscsillag...(Én írtam)

A csillagnak sincs fénye,
Ha nem borul rá sötét,
A szív még fájhat attól,
hogy nem látod a sebét.

Acsarog ketrecében,
Nyüszít, sír a fogoly,
Rákiálthatsz; fogd be,
de súlyát fel nem fogod.

Más szemszögből nézve,
Látható az álarc,
S az orcát bámulod, de
a szemekben a válasz.

Vakarja a karját, de,
Nem azért mert viszket,
Csak keresi a helyét,
hogy elnyomja a csikket.

Törött szárnyú pillangó,
Őrzi míg alszik,
S ő sem veszi észre,
könnye, hogy patakzik.

Rózsaszirmok cirógatják,
Karjaikkal betakarják,
S a reszkető szívet,
tüskéikkel vakarják.

A pislákoló csillag,
már kialudni látszik,
De nem tűnik fel, hiszen,
vidám arccal játszik.

Napfényben rejtőzik,
S a sötétben sírdogál,
Nem bánják, ha leáldoz,
hisz senkit nem csodál.



"Vértezd fel a szíved, mert egyszer megszakad"




2015. november 11., szerda

Lázálmok...(Én írtam)

Hideg kezecskéktől,
Kóvályog testem,
Bűnkörödbe én is,
Lassan beleestem.

Megvadult a vérem,
Fortyogott idebenn,
S bizsergést éreztem,
Kellemes, oly idegent.

Tapadtak az inak,
Súrlódtak az izmok,
Cseréljük most lelket,
Mert, te szádból iszok.

Siklik a nyögés,
Mellkasomon piheg,
S megkapaszkodva,
Az ormokon pihen.

Marokra fogod bőröm,
Téped a csonkokról,
Addig nyalod lelkem,
Míg lemállik a csontokról.

Ömlik a gyönyör,
Elsodor a kénvágy,
Pusztulhatnék is,
De elönt a kéjvágy.

Mély árkokban jársz,
Dombokon kelsz át,
Medencéből felnézve,
Hegyeket szelsz át.

Meredező csúcsokra,
Zászlódat kitűzöd,
Fehér ormú sziklák közül,
Kételyeim kiűzöd.

Elnyújtózol ereimben,
Bennem élsz, halsz,
S füleidbe üvöltéstől,
Már csak engem hallsz.



Éget a pillantásod, ahogy öntudatlanul nyújtózom el ereidben.

2015. október 29., csütörtök

Szeress...(Én írtam)

Magányos éjek csöndjét,
Kövessék új nappalok,
Fagyos teleimet, üldözzék,
Reményteli tavaszok.

Ágyamba képzelt helyed,
Melegítse tétova álmom,
Simogasson a reggel,
Kezed helyett bársony.

Csábítson el a szél,
S helyetted dicsérjen,
Legalább annak szemében,
Ragyogjak dicsfényben.

Beszéljen az éjjel,
Jóéjtpuszit küldjön a Hold,
S hívjon fel reggel,
Milyen álmom volt.

Tépjen virágot az ősz,
Kösse mind csokorba,
Éreztesse velem,
Kettőnkön nincs csorba.

Vezessen vakon a fény,
Kezeim finoman óvja,
Álljon meg az idő,
S ne hagyja lógva!

Múlandó csókkal jöjjön,
Ébresszen finom érintése,
Nyújtózzon el ereimben,
Váljunk eggyé csettintésre!

Daloljon hangja bennem,
Dúdoljon a sebes folyam,
Merüljek el szemedben,
S lássak még sokat!

Öleljen a kispárnám,
Mely felszívja könnyeim,
Hagy higgyem én, még,
Hogy, szerelmünk létezik.


"Rohannék hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon. Ezt a súlyt viszonzatlan szerelemnek nevezik. Most értem meg igazán, mit jelent a bárcsak..."

2015. október 11., vasárnap

Temető...(Én írtam)

Üreges szempár figyel,
Merev tekintet kutat,
Tán lelkemet keresi,
De nem lel hozzá utat.

Sóhajt a föld is,
Holtak hangja tör fel,
Hol most én ülök,
Egykor mást nyelt el.

Susognak az elhunytak,
Nekem szól szavuk,
Mert egymagam vagyok,
S én meghallom sóhajuk.

Márványtábla mesél,
Megismerem történetét,
Álmomban hallom még,
A keserű énekét.

Sírköveket bámulom,
Rezdületlen arcom,
Itt vannak mindazok,
Kik végignézik harcom.

Meghallgatom bűnüket,
Mit én még véthetek,
Ha holtak közé járok,
Én ezáltal élhetek.

Saját

"Mert holtak között él igazán a félig halott"




2015. október 6., kedd

Szólj...(Én írtam)

Ó szólj hát, esélytelen,
Már nem kell hallgatnod!
A világ zaja már nem bánt,
Nem te hibád, így ne bánd!

Ó szólj hát, szenvedő,
Már nem kell hallgatnod!
Bánat, fájó szó nem bánthat,
Nincs már kín, mi neked árthat!

Ó szólj hát, reménytelen,
Már nem kell hallgatnod!
Az életed most lenéz,
De ígérem, nem lesz ily nehéz!

Ó szólj hát, némaság,
Már nem kell hallgatnod!
Megfogom kezeid,
A semmiben megtartom!

Ó szólj hát, átfagyott,
Már nem kell hallgatnod!
Didergő lelkedet,
Lelkemmel áthatom.

Ó szólj hát, megrémült,
Már nem kell hallgatnod!
Követlek, ha némán is,
Legyek én, egy biztos bázis!

Ó szólj hát, virágszál,
Már nem sodor a szél!
A hurrikán már távolodik,
S múlóban a tél!